Lúd és újbor
Szent Márton és a lúd kapcsolatára vonatkozóan több magyarázatot is ismerünk. A legelterjedtebb az a legenda, mely szerint Szent Márton a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de a ludak gágogása elárulta rejtekhelyét.
A középkorban a jeles szent tiszteletére bort ittak és kövér ludat ettek, ugyanis az akkori naptárakban az óév utolsó jeles napjának számított.
Szent Márton lúdja kifejezés - főként a Dunántúlon - utal a nap jellegzetes ételére és az egykori földesúri járandóságra. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. "Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik" - tartották. Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Szent Márton napjára általában megforr az újbor. "A bornak Szent Márton a bírája" - tartja a mondás. Úgy gondolták, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget vesznek magukba.
Néhány szólásunk is megörökítette Márton lúdját, pl. "Sok Szent Márton lúdja elkelt azóta", mely az idő múlására vonatkozik, hogy bizony régen volt az már! A "kövér, mint Szent Márton lúdja" mondás aligha szorul magyarázatra.
Szent Márton gazdasági határnap
Márton-nap a 14. századi krónikákban határnapként szerepel: a tisztújítás, fizetés, jobbágytartozás lerovásának napja volt.
A Szent György-napkor, április 24-én legelőre hajtott jószágok az ősz beálltával végképp az istállóba kerültek. A magyar nyelvterület különböző részein, illetve az állatfajtáktól függően Szent Mihály (szeptember 29.), Vendel (október 20.), Dömötör (október 26.) és végezetül Szent Márton (november 11.) voltak az állatbehajtás jeles napjai.
Márton-nap a néphagyományban
Márton napját egykor az egész országban számon tartották a pásztorok. Élő szokásként legtovább Vas megyében maradt meg a Márton-napi vesszőhordás és a pásztorok megajándékozása. A disznópásztorok felkeresték azokat a házakat, ahonnan állatokat hajtottak a legelőre, és vesszőket vittek ajándékba a gazdáknak.
Ez volt a Szent Márton vesszeje, melyről azt tartották, ahány ága van, annyit malacozik majd a disznó. Köszöntőt is mondtak. A szokás még élénken élt az emberek emlékezetében az 1960-as években.
Szent Márton és a lúd kapcsolatára vonatkozóan több magyarázatot is ismerünk. A legelterjedtebb az a legenda, mely szerint Szent Márton a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de a ludak gágogása elárulta rejtekhelyét.
A középkorban a jeles szent tiszteletére bort ittak és kövér ludat ettek, ugyanis az akkori naptárakban az óév utolsó jeles napjának számított.
Szent Márton lúdja kifejezés - főként a Dunántúlon - utal a nap jellegzetes ételére és az egykori földesúri járandóságra. Ilyenkor már le lehet vágni a tömött libát. "Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik" - tartották. Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Szent Márton napjára általában megforr az újbor. "A bornak Szent Márton a bírája" - tartja a mondás. Úgy gondolták, minél többet isznak, annál több erőt és egészséget vesznek magukba.
Néhány szólásunk is megörökítette Márton lúdját, pl. "Sok Szent Márton lúdja elkelt azóta", mely az idő múlására vonatkozik, hogy bizony régen volt az már! A "kövér, mint Szent Márton lúdja" mondás aligha szorul magyarázatra.
Szent Márton gazdasági határnap
Márton-nap a 14. századi krónikákban határnapként szerepel: a tisztújítás, fizetés, jobbágytartozás lerovásának napja volt.
A Szent György-napkor, április 24-én legelőre hajtott jószágok az ősz beálltával végképp az istállóba kerültek. A magyar nyelvterület különböző részein, illetve az állatfajtáktól függően Szent Mihály (szeptember 29.), Vendel (október 20.), Dömötör (október 26.) és végezetül Szent Márton (november 11.) voltak az állatbehajtás jeles napjai.
Márton-nap a néphagyományban
Márton napját egykor az egész országban számon tartották a pásztorok. Élő szokásként legtovább Vas megyében maradt meg a Márton-napi vesszőhordás és a pásztorok megajándékozása. A disznópásztorok felkeresték azokat a házakat, ahonnan állatokat hajtottak a legelőre, és vesszőket vittek ajándékba a gazdáknak.
Ez volt a Szent Márton vesszeje, melyről azt tartották, ahány ága van, annyit malacozik majd a disznó. Köszöntőt is mondtak. A szokás még élénken élt az emberek emlékezetében az 1960-as években.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése